Depression

A mai napon lévő történtek után, elhatároztam, naplót írok. Nem tudom magamba fojtani a bánataimt.

...

Meg akarok halni.

...

Február 8. Kedd

-Lynn, kérlek hagyd már abba a telefonozást! - Parancsolt rám anyu, mielőtt a suliba mentem volna.

Intettem a kezemmel, hogy mindjárt.

Anyu csak sóhajtott. Nem mondott semmit. Tudta, hogy nehéz eset vagyok. Tudta, hogy ha elveszi tőlem a telefont, akkor olyanokat vágok a fejéhez, hogy csak na. Csak felkaptam a táskám, és apa elvitt a suliba.

-Minden rendben, Lynn?

-Persze apa, minden rendben. - választoltam nem hihetően.

Apa sem mondott semmit. Tudta, hogy nem szeretem, ha kifaggatnak. Tudta, hogy nem vagyok most beszélgetős kedvemben. Tudott mindent rólam ő is.

Kirakott a suli elé, ahol a barátnőm, Katy várt. Katy is tudta, hogy meg sem kell szólalnia. Tudta, hogy bármit mond, én szótlan leszek. De azért is, csak köszönt nekem, amire elmosolyodtam. Katy és a szüleim voltak azok az emberek, akikkel igazán beszélgetek. Azt is csak néha.

Bekísért a suliba, megálltunk a 7.a terme előtt és bementünk az osztályba.Az osztálytársaim közül senki sem szólt hozzám. Tudták, hogy nem szeretem, ha lökdösődve köszönnek, tudták, hogy nincs jó napom. Mindenki tudott rólam mindent. A tekintetem és az arcom elárulta. 5 perc. És becsöngettek. Az a fránya csengő!

...

Elkezdődött a matekóra. Nem figyeltem órán, csupán a padom alatt telefonoztam. A matektanár, Gábor bá' megkért, hogy tegyem el a telefonom, és jegyzeteljek. Nem kiabált, mert tudta, hogy akkor csak rosszabb lesz minden. Tudta, hogy akkor kiborulok. Mert én ilyen vagyok.

Eltettem a telefonom, és csendben diktáltam.

Kicsöngettek, és mindenki kitódúlt a teremből a büfébe. Kivéve én, és Katy. Arra várt, hogy megmondjam neki, mit csináljunk. De semmit sem akartam.

Elővettem a telefonom, és beléptem a Facebookba. Katy vette az adást, és csendben kiment a teremből. Csoda, hogy még kedveli a "társaságomat".

Irodalomóra után kémia, szintén gyűlölt tantárgyam , azután pedig a rajz. Követte a földrajz és a tesi.

Utáltam a tesit, főleg, ha az utolsó órában van. A tesitanár, Cseriné, ma iskolaköröket futtatott velünk. Ő volt az egyetlen, aki nem kímélt. De mindegy is. Én cserébe őt megutálom. Nem, nem arról van szó, hogy velem kivételt tegyen, csak hát, ilyen vagyok.. E kell fogadni.

Hát, eltelt a nap is. Az utolsó óra után megebédeltem. Illetve elmentem a büfébe. Nem volt ott senki. Hál' istennek. Vettem egy kakaós csigát. Ez volt az ebédem. Amit a suliba adnak kaját, az egyszerűen hányadék.

Úgy döntöttem, ott maradok tanszobán. Írtam is Anyunak viberen, hogy maradok 4-ig és megyek haza. Furcsa módon nem volt elérhető. Nem látta. Pedig mindig aggódik értem. Hogy mi van velem. Mit csinálok. Mindig nyaggat, hogy írjak neki. Mindig visszaír. Elérhető. De most nem.

Az én szabadfoglalkozásom (kettő órától három óráig) az volt, hogy egy órán át ülök a padomon. Kinézek az ablakon. Bámulok. Telefonozom. Unatkozom. Aztán kezdődik a tanszoba. 

...

Négy óra van. Leülök a suli előtti lépcsőre, és aput várom, hogy hazavigyen. Ahogy mindennap délután. Négy óra tíz... négy óra húsz.. négy óra harminc... Apa sehol. Dobok apának egy üzenetet viberen, hogy hol van már.  Nem ír. Nem látta. Ahogy anya sem. Négy óra negyven.. négy óra ötven... öt óra... az iskola szinte már kiürült. Apának nyoma sincs. Elmegy mellettem a matektanár, Gábor bá'.

-Vársz valakit, Lynn?

Bólogattam.

-Kit?

-Az apámat. - válaszoltam.

Gábor bá' ránézett az órájára. Tudtam, mi jár a fejében. Hogy már öt óra van.

-Na gyere, mennjünk haza, elviszlek.

Először nem akartam, de végül beleegyeztem. Nem tudtam, mi történt. Legalábbis akkor még nem. Beszálltam Gábor bá' kocsijába, és egészen hazáig gondolkoztam. Hogy miért nem írt anyu. Hogy miért nem jött értem apu. Hogy mi történt. Ez ki is derült, amint a házunk előtt megállt az autó.

...

A ház előtt rendőrök, mentők. Lezárták a ház körüli területet. A terület belsejében a rendőrök beszélgettek a szomszédunkkal, Erzsivel. Valamit kérdezgettek tőle.

Közben pedig elsuhant mellettünk a mentőautó. Olyan hangosan szirénázott.. Valami történt. De vajon mi..? És kivel..?

...

-Kisasszony, értse meg, még nem mondhatunk semmi konkrétat. - közölte velem a rendőrfőnök.

Gábor bá' mögöttem állt, és simítgatta a hátam. Ellöktem a kezét a hátamról és ráüvöltöttem a rendőrre. Muszáj volt.

-Kérem mondja már meg mi történt! Itt lakom! A szüleimmel együtt! Hát nem érti?! - és sírva fakadtam.

Nem mondott semmit, csak odament egy másik rendőrköz, és elbeszélgetett vele. Aztán a rendőrfőnök odajött hozzám, a másik rendőr munkatársával együtt. És megkérdezte tőlem:

-Kislány, te itt laksz?

Bólogattam, még mindig sírva. Aki a rendőrfőnök mellett volt, a másik rendőr, ő volt a hadnagy. A hadnagy meg sóhajtott és akkor elmondta nekem.

...

-TESSÉK?! A szüleim.. gyilkosság.. áldozatai.. lettek..? - kérdeztem rekedt hangon.

A hadnagy eggyüttérzően a vállamra tette a kezét, és sóhajtva folytatta.

-Sajnos a szüleid pont együtt dolgoznak. Egy szobáan. Mi arra törekszünk, hogy csak az egyiket szándékozták megölni, és mivel ketten voltak egy szobában, a másikat is megölték. Hogy ki volt a célszemély, még nem tudhatjuk.. 

Én meg akkor ott elborítottam az agyam. 

...

Kivettem a hadnagy mellett álló rendőrfőnök tarsolyából a pisztolyát. A fejemhez tartottam. És akkor eldöntöttem. Meg akarok halni. Sóhajtottam egyet. Meghúztam a ravaszt, és...

Hátam mögül valaki rám támadott. Kivette a pisztolyt a kezemből, és én pedig a hasra estem.  Nem csináltam semmit. Ott maradtam a földön. Oldalra feküdve, behúzott térdekkel, és akkor megláttam, hogy egy rendőr áll mellettem. Aki megmentett az öngyilkosságtól.

...

Pár perc múlva összekaptam magam, nehézkésen feltápászkodtam a földről, és odarohantam a hadnagyhoz.

-Ki volt? Kik.. ölték.. meg a.. szüleimet.?

-Az a kérdés kislány, hogy miért. De egyelőre még nyomozunk. Kérem, addig maradjon nyugton, és ne menjen iskolába. Megoldható?

-Hogy maradhatnék nyugton?! A szüleim... - kezdtem bele, és megint sírva fakadtam. Leguggoltam, hogy nehogy valami őrűltséget csináljak megint, és hogy nyugodjak meg. De nem tudtam.

...

Este kilenc órakor már ágyban voltam. Nem telefonoztam. Csupán elgondolkoztam. Kik, és miért ölték meg a szüleimet? Mi okuk volt rá? A szüleim ezt meg sem érdemelték.. Mielőtt..  meggyilkoták a szüleimet, én hogy bántam velük.. fájt.. nagyon fájt.. Anya szavai hangzottak a fejemben "Lynn, tedd el a telefont!" Úgy kellett meghalniuk, hogy végül az lett az utolsó emlékük, én csúnyán viselkedtem velük. Akárki is ölte meg az én szeretett szüleimet, az vissza fogja kapni. Akcióba lendülök. Az biztos. Megölték, azt, akik nekem voltak a legfontosabbak. Most eljött az az idő, hogy én cselekedjek. Akárki is vagy, gyilkos, készülj fel a halálra! Nem érdekel, ha börtönbe jutok ez miatt. "Szeretlek anya, apa." És elaludtam.

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat